JAMES PATTERSON

& J.D. BARKER

A MADÁRTOLLAS
GYILKOSSÁGOK
1.

MICHAEL

Hol leszel, amikor véget ér az életed?

Én egy élelmiszerboltban voltam, és a mangók között válogattam.
Tizenhat perccel ezelőtt felhívott az a nő, aki az alattam lévő lakás-
ban lakott Wilshire Village-ben, egy hatalmas, jellegtelen, mustársárga
épületben a  Broadway közelében, a  Glendale Streeten, egysaroknyira
Wilshire-től, Los Angelesben.
Ott hagytam a kosaramat a gyümölcspult előtt, és futva tettem meg a tíz
háztömbnyi távolságot. Amikor zihálva és leizzadva hazaértem, a postás
az előcsarnokban állt, és a postaládák alatt összegyűlt és egyre növekvő
tócsát bámulta. A keskeny patak egyenletesen csorgott lefelé a lépcsőn,
és elöntötte a földszinti falmélyedést.
Elrohantam a postás mellett, felszaladtam a lépcsőn, gondosan ügyelve
arra, hogy ne csússzak el.
Amikor odaértem a lakásom ajtajához, megcsörrent a telefonom. Megint
a szomszéd keresett.
– Látom, Mrs. Dowell. Biztosan kilyukadt az egyik cső.
Láttam már ilyet télen, a  keleti parton, de nem sejtettem, hogy ez
Kaliforniában is megtörténhet.
A víz kifolyt az ajtóm alatt a folyosóra, és tócsába gyűlt a lépcsőfor-
dulóban.
– Michael? Folyik lefelé a falamon, és csöpög a plafonról is – mondta
Mrs. Dowell. – A festményeim, a bútoraim… Felhívta a házmestert?

5
 Megkerestem a kulcsom, bedugtam a kulcslyukba, és kinyitottam a he-
vederzárat.
– Azt hittem, maga már felhívta.
– Miért hívtam volna fel? A maga lakása.
Azért, mert a házmester fél órával ezelőtt ideért volna, és elzárta volna
a vizet.
– Amint letesszük, azonnal felhívom, Mrs. Dowell. Megígérem.
Kitártam az ajtót, és beléptem. A villanykapcsoló felé nyúltam, de jobb
belátásra tértem, mert majdnem félcentis vízben álltam.
Mrs. Dowell felsóhajtott.
– Ki fogja megtéríteni a kárt?
A keményfa padló csillogott a lenyugvó nap fényében. A víz befolyt
a hálószobából a nappaliba, végigfolyt a folyosón, és kifolyt a bejárati ajtón.
Csobogást hallottam.
– Azt hiszem, a fürdőszobából jön – mondtam a szomszédomnak.
– Nem válaszolt a kérdésemre – közölte Mrs. Dowell.
– Kifizetem a kárt, emiatt ne aggódjon!
– A festményeim felbecsülhetetlen értéket képviselnek.
Láttam a festményeidet. Együtt kimegyünk a bolhapiacra, és veszünk má-
sikat.
Csak a hálószobában volt padlószőnyeg. Végigtocsogtam rajta, és vi-
zenyős lábnyomokat hagytam magam után.
Amikor beléptem a fürdőszobába, megállapítottam, hogy a víz a mosdó-
ból és a kádból folyik, átbukott a fehér porcelánon.
– Most leteszem, Mrs. Dowell, és felhívom a házmestert. Később vis�-
szahívom.
Megfordultam, és benéztem a hátam mögött lévő hálószobába. Tudtam,
hogy nem hagytam nyitva a csapokat, tehát valaki más csinálta.
A megnyúlt árnyékokat leszámítva a szoba üres volt.
Ismét a mosdó felé fordultam, és elzártam a csapot.
Az a valaki beletömött egy törülközőt a lefolyóba, hogy elzárja a víz útját.
Ekkor futásnak kellett volna erednem, és el kellett volna hagynom
a lakást. Bárcsak így tettem volna, mert ami ezután következett, sokkal
rosszabb volt annál, mint hogy egy idegen betört hozzám.

6
 Odaléptem a kádhoz, és az alkonyi fényben benéztem a hullámzó víz-
felszín alá. Egy gyönyörű arc nézett vissza rám. A nő zöld szeme és a szája
nyitva volt, szőke haját lágyan ringatta a sodrás.
Döbbenten meredtem a kádamban heverő meztelen és élettelen lányra.
A bőre hibátlan volt, csak az orrán virított néhány halvány szeplő.
Egy idő után elzártam a csapot, de nem emlékeztem a mozdulatra. Csak
arra emlékszem, hogy leültem a kád szélére, és levegő után kapkodtam.

7
2.

MICHAEL

A telefon rezegni kezdett a kezemben. Megint Mrs. Dowell keresett.

Kinyomtam, és felhívtam valaki mást, de nem a házmestert.
A húgom a harmadik csörgésre felvette.
– Gondoltam egy számra egy és öt között.
– Ne most, Meg! Történt valami…
– Ismered a szabályokat, Michael. Válassz egy számot!
Megcsóváltam a fejem.
– Meg, ez most tényleg…
– Van fogalmad róla, hányszor hívtalak a  múlt héten? Egyszer sem
vetted fel, és nem hívtál vissza. Arra sem vetted a fáradságot, hogy küldj
egy sms-t azzal a  szöveggel, hogy „helló, még élek, de nem érek rá” –
darálta Megan, és levegővétel nélkül folytatta: – Tizenkilencszer. Hogy
bánhatsz így a húgoddal? Jövő hét kedden lesz dr. Bart temetése, és te
éppen most válsz köddé? No bueno, bátyókám. Dr. Rose nem száll le
rólam. „Hol van a bátyád? Hazajön? Beszéltél vele? Ugye ő is itt lesz?”
Már az is elég nagy baj, hogy nem beszélsz vele, de engem végképp nem
zárhatsz ki az életedből. Tudom, hogy nem akarsz eljönni a temetésre, de
muszáj, Michael. Nélküled képtelen vagyok végigcsinálni. Tudom, hogy
nem voltatok jóban dr. Barttal, de ha nem jössz el, meg fogod bánni. Az
efféle dolgok az élete végéig üldözik az embert. Meg fogod bánni, és nem
tudod visszacsinálni. Ha magad miatt nem akarsz eljönni, akkor gondolj
dr. Rose-ra! Tudom, hogy néha elviselhetetlen, de ő nevelt fel bennünket,

8
és teljesen összeomlott. Alig tudja tartani magát. És a  külsőségekre is
gondolnunk kell. Mit fognak szólni az emberek, ha nem leszel ott? Tudod,
hogy az egyetemi alkalmazottak és a kollégái imádnak pletykálni. Nincs
szüksége erre…
– Megan…!
– Ha azt mondod, hogy itt leszel, abbahagyom. Nem fogom többet
szóba hozni. Azt sem bánom, ha tíz éven keresztül nem köszöntesz fel
a születésnapomon. Ez túlságosan fontos ahhoz, hogy…
– Három.
Megan elhallgatott.
– A háromra gondoltál.
– Ezt hogy csinálod?
– Hallgass végig, Meg! Történt valami.
– Jól vagy?
A lány üres tekintettel bámult vissza rám a  kádból, a  hullámzó víz
eltorzította az arcvonásait, sápadt bőre halványan világított. Nyugodt-
nak és békésnek látszott. Még sohasem láttam ilyen szép zöld szempárt.
A szájából felemelkedett egy buborék, és szétpukkant a felszínen.
Nem voltam jól. Egyáltalán nem.
– Egy lány fekszik a kádamban.
– És ez rossz hír? – kérdezte Megan.
– Elöntötte a víz a lakásomat, Mrs. Dowell… nem tudom, ki ez…
Összefüggéstelenül buktak ki a számból a szavak, és olyan hevesen vert
a szívem, hogy azt hittem, mindjárt kiugrik a helyéből.
– Hűha! Lélegezz mélyen, Michael!
Vettem két mély lélegzetet.
– Ez a lány halott, Meg.
A húgom hallgatott.
– Nem… nem tudom, ki ez.
A húgom még mindig hallgatott.
– Meg?
– Ugye csak szórakozol velem? Mint akkor, amikor azt mondtad, hogy
elgázoltál egy fickót a kamionparkolóban Kansas Cityben, mert egy New
Kids on the Block-póló volt rajta. Vagy amikor azt mondtad, hogy találtál

9
egy alvó kurvát a kamionod vezetőfülkéjében, és úgy döntöttél, hogy meg-
tartod. Vagy amikor azt mondtad, hogy felvettél egy stoppost Nevadában,
és Utah-ban, Coloradóban és Missouriban raktad ki. Most nincs időm
a vicceidre, Michael. Közölnöm kell dr. Rose-zal, hogy eljössz a temetésre.
– Nem… nem tudom, hogy halt meg. Ránézésre nem tudom megálla-
pítani. Látszólag nincs semmi baja. Úgy néz ki, mintha aludna, de mivel
a víz alatt van, nyilván nem alszik. Nem lélegzik. Nem akarok hozzáérni.
Tudom, hogy nem szabad, és nem is értem hozzá.
– Jézusom, te komolyan beszélsz? Felhívtad a rendőrséget?
– Téged hívtalak.
– Azonnal fel kell hívnod a rendőrséget. Tedd le a telefont, és hívd fel
őket!
Engedelmeskedtem.

10
3.

MICHAEL

– Felvehetek egy másik nadrágot?

Az apró nappalim kanapéján ültem.
Garrett Dobbs nyomozó a sarokban állt, felpillantott a telefonjáról, és
összeráncolta a szemöldökét.
– Tessék?
– Amikor leültem a kád szélére, átázott a nadrágom és az alsónadrágom.
Átöltözhetek?
– Nem, majd később – felelte Dobbs. – Mondja el újra az egészet!
Kezdje ott, amikor ma délután elhagyta a lakást!
A nyomozó ránézésre a harmincas évei vége felé járhatott. Barna haja
oldalt rövidre volt nyírva, a tetején hosszabb volt, és kissé borzas. Fekete
pamutpulóvert, farmert és fekete bakancsot viselt. A jelvénye a nyakában
lógott egy fémláncon. A derékszíjára csatolt fegyvert nem is próbálta elrej-
teni. Nem értettem a fegyverekhez, ezért nem ismertem fel a típusát. Fekete
volt, és valószínűleg nem volt olyan nehéz, mint amilyennek látszott.
A nyomozó ismerősnek tűnt, de beletelt egy kis időbe, mire rájöttem,
honnan.
– Maga futballjátékos volt, igaz? A Syracuse csapatában. Futójátékos,
ha jól emlékszem.
A nyomozó megint a telefonjával volt elfoglalva, és kifejezéstelen arccal
felpillantott.

11
 – Talán New York-i? Los Angelesben kevés Syracuse Orange-rajongó
van.
– A Cornellre jártam.
Dobbs bólintott.
– A Big Red csapat, igaz?
– Nem igazán. Az első évben otthagytam az egyetemet.
– Tudomásom szerint nem kell diploma ahhoz, hogy az ember rajongó
legyen.
– Még nem beszélt a szüleimmel. Szerintük akinek nincs diplomája,
az semmit sem ér.
– Ez elég kemény.
– Maga nagyon gyors volt. Azt hittem, profi játékos lesz.
Egy másik nyomozó, aki nem mutatkozott be, vigyorogva közbevágott:
– Dobbs 4,27 másodperc alatt futotta le a negyven yardot, ugyanúgy,
mint Deion Sanders. Ő volt a Syracuse leggyorsabb játékosa, amíg nem
szakította el az Achillesét. Azóta csak a normális emberek tempóját bírja.
Dobbs leengedte a telefonját.
– Kétszer is elszakítottam. Egyszer az egyetem első évében, egyszer
pedig az utolsóban. Amikor az NFL toborzói eljöttek hozzánk, romlott
áruként tekintettek rám. Úgy sétáltak el mellettem, mintha ott sem lettem
volna. A múltbéli…
– A múltbéli teljesítmény nem meghatározó a  jövőbeli eredmények
szempontjából – vette át a szót a másik nyomozó. – Mindig ezt mondo-
gatja. Szerintem olyan, mint egy bank reklámja.
– Ez a mondat állt a nevem mellett a toborzó papírján – magyarázta
Dobbs. – Valószínűleg megragadt. Ha az ember egyszer ilyesmit hall
magáról, sohasem felejti el. Az edző nem rakott ki a csapatból az utolsó
évben, hogy ne veszítsem el az ösztöndíjamat, de azt az évet a kispadon
töltöttem, és mindannyian tudtuk, hogy a futballkarrieremnek befellegzett.
– Wilkins! – mondta az egyik nyombiztosító, aki az ágyam mellett állt.
A másik nyomozó, Wilkins, átvágott a szobán.
Dobbs ismét felém fordult.
– Kiváló az emlékezőtehetsége. 2001-ben játszottam utoljára. Jézusom,
már majdnem tizenhét éve volt!

12
 – Bizonyos dolgok valószínűleg megragadnak az emberben.
Ránéztem a  nyombiztosítóra. A  hálószoba nyitott ajtaján keresztül
láttam, hogy lehajol, és a kesztyűs kezével felemel egy női táskát az ágyam
túlsó végéről, azután óvatosan letette az összegyűrt katonai pokrócomra.
Nem vettem észre a táskát, amikor hazajöttem. A férfi megint lehajolt,
és felemelt egy apró, fekete ruhát, egy fekete bugyit és egy melltartót és
végül egy fekete magas sarkút, és mindet gondosan lerakta az ágyra. Egy
másik nyombiztosító számokkal ellátott táblácskákat helyezett melléjük:
4, 5, 6, 7, 8 és 9. Azon töprengtem, hogy az 1-es, 2-es és 3-as táblákat hol
helyezhették el. Egy harmadik nyombiztosító gondosan lefényképezett
mindent, többféle szögből.
Miközben én a nyombiztosítókat figyeltem, Dobbs engem figyelt, és
beírt még valamit a telefonjába.
– Azt mondta, hogy nem ismeri ezt a lányt, igaz?
– Nem ismerem.
Félrebillentette a fejét.
– Eléggé úgy tűnik, hogy ismeri.
– Nem ismerem – ismételtem meg újra. – Fogalmam sincs, kicsoda.
Dobbs a bejárati ajtó felé biccentett.
– Nem találtunk erőszakos behatolásra utaló nyomokat. Azt mondta,
hogy az ajtó zárva volt, amikor hazajött, igaz?
– Igen, zárva volt.
– A hevederzár, az ajtózár vagy mindkettő?
– Csak a hevederzár. A másikkal nem szoktam bajlódni.
Két nyombiztosító a vizet takarította fel nagy, sárga szivacsokkal, ame-
lyeket fehér vödrökbe csavartak ki. Az egyik vödör oldalán fekete, nyom-
tatott betűkkel az ügyszám, a  családi nevem, a  címem és a  2-es szám
szerepelt egy papír ragasztószalagon. A másik vödrön is ezek az adatok
szerepeltek, csak a 3-as számmal. Egy harmadik nyombiztosító valószínű-
leg cseppenként megvizsgálta a vizet egy laborban a mikroszkóp alatt.
– Hé, Dobbs! Sikerült azonosítanunk. – Wilkins, aki a női táska tar-
talmával volt elfoglalva, felemelt egy jogosítványt. – Alyssa Tepper. Hu-
szonkét éves. Burbankben lakik.
Dobbs felém fordult.

13
 – Alyssa Tepper. Mond magának valamit ez a név?
Megráztam a fejem.
Wilkins füttyentett egyet.
– Hé, ide nézz! – Felemelt egy baseballkártyát. – Ez egy 1936-os Joe
DiMaggio, World Wide Gum kiadás.
Dobbs odament hozzá.
– Értékes?
– Kifogástalan állapotban körülbelül kilencvenezret ér, de ennek sérült
a hátoldala. Hiányzik róla egy papírréteg, és a bal sarka le van szakadva.
Így is ér valamit, de nem olyan sokat.
Wilkins letette a kártyát az ágyra a többi holmi mellé, amelyeket a tás-
kában talált.
Dobbs odahajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit.
Wilkins bólintott, elővette a telefonját, és felhívott valakit.
Ismertem azt a baseballkártyát.

14
4.

MICHAEL

Találtak egy kulcsot Alyssa Tepper táskájában, ami beleillett a heveder-

zárba.
Ez két órával ezelőtt történt.
Amikor a  házmester végre megérkezett, a  lakásom ajtaja előtt álló
egyenruhás rendőrök nem engedték be. Vetett rám egy értetlen pillantást
a folyosóról, és elfordítottam a fejem.
A vizet feltakarították, és elcipelték a vödröket.
Dobbs a hálószobámban vagy a fürdőszobában tartózkodott. Mindkét
helyiség ajtaját becsukta, ezért egyikbe sem láttam be. Rajta kívül még
legalább egy tucatnyi ember volt odabent.
Engem otthagyott a kanapén. Az ajtóm előtt álló rendőröket, akik nem
engedték be a házmestert, valószínűleg megbízta azzal a feladattal, hogy
ne engedjenek ki.
Amikor a hálószobám ajtaja végre kinyílt, az orvos szakértői intézet
két női munkatársa kigurított egy hordágyat, amelyen egy fekete zsák
hevert becipzárazva.
Dobbs is visszajött a nappaliba, megvárta, amíg kitolják a hordágyat
a bejárati ajtón, azután leült mellém a kanapéra.
– Még mindig vizes a nadrágja?
– Nyirkos, de nem baj. Jól vagyok.
Dobbs a kezembe nyomott egy farmert, egy alsónadrágot, egy pár zoknit
és végül egy elnyűtt Big Red-pólót. Az összes holmi a hálószoba padlóján

15
heverő bőröndből származott. A nyomozó mögött egy nyombiztosító állt
egy nagy, átlátszó zsákkal a kezében.
– Öltözzön át ezekbe, és a levett ruhákat dobja a zsákba! – mondta
Dobbs. – Van valami a zsebeiben?
– Ezt már kétszer megkérdezte, és mind a kétszer nemmel válaszoltam.
Az egyik őrmester átkutatta a zsebeimet, mielőtt maga megérkezett.
A nyomozó ránézett a farmeromra.
– Fordítsa ki őket! Ellenőriznem kell.
Bosszúsan felsóhajtottam, de engedelmeskedtem. Tudtam, hogy csak
a munkáját végzi.
Dobbs elégedetten bólintott, és odaintett a nyombiztosítónak, aki oda-
lépett mellém, és kinyitotta a zsák száját.
Összeráncoltam a szemöldököm.
– Itt öltözzek át?
– Ha szégyellős, kimehetünk a folyosóra vagy a konyhába. A fürdőszo-
bába és a hálószobába nem léphet be.
Eszembe jutott, hogy a házmester kint áll a folyosón, és azóta felte-
hetően többen is csatlakoztak hozzá, valószínűleg Mrs. Dowell is. Hátat
fordítottam Dobbsnak, és levetkőztem. Az összes ruhámat beletettem
a zsákba, és felvettem azokat, amiket a nyomozótól kaptam.
A nyombiztosító összehúzta a zsák száját, azután elővett egy alkoholos
filctollat, és felírta rá a nevemet, az ügyszámot és a 47-es számot. Az ágyam
mellett heverő cipőm a 8-as és a 9-es számot kapta. Ez azt jelentette, hogy
rengeteg volt a bizonyíték, és a többségét még nem is láttam.
A nyitott ajtón keresztül benéztem a hálószobába. A fiókokat kihúzták,
a matracokat lecsupaszították, a szekrényemből mindent kipakoltak, és
a különféle sportszereket, fotóalbumokat és dobozokat, amelyekből még
nem pakoltam ki, mióta beköltöztem, a fal mellé hordták.
Wilkins észrevette, hogy mit csinálok, és becsukta az ajtót.
Dobbs megkért, hogy üljek vissza a kanapéra.
– Volt valaki a lakásban, amikor maga elment? – kérdezte.
Ezt már egy tucatszor elmondtam, és nemcsak neki, hanem azoknak
a  rendőröknek is, akik elsőként kiértek. Megint arra gondoltam, hogy
csak a munkáját végzi. Vettem egy mély lélegzetet, és az elejénél kezdtem:

16
 – Tegnap éjjel későn értem haza, és délután kettőig aludtam.
– Hol volt tegnap éjjel?
– Dolgoztam.
Dobbs ránézett a telefonjára.
– Maga kamionsofőr, igaz?
Bólintottam.
– A Nadler Distribution alkalmazottja vagyok. A cég a Wilshire Boule­
vard közelében van. Bort szállítok Kaliforniából a  keleti országrészbe.
A célállomáson csapolt sört rakodnak fel a kamionra, amit visszahozok ide.
– Milyen gyakran teszi meg ezt az utat?
– Háromszor havonta.
– Mikor érkezett meg tegnap?
– Valamivel éjfél után gurultam be az elosztóközpontba. Mire végeztem
a kirakodással és a papírmunkával, már majdnem három óra volt. Fél négy
körül értem haza.
– Nem állt meg sehol hazafelé jövet? Nem ült be egy étterembe, egy
bárba, vagy nem ugrott be a boltba cigiért?
Dobbs megint a  telefonját nézte, bizonyára azért, hogy ellenőrizze,
ugyanazt mondom-e, mint korábban.
Megráztam a fejem.
– Útközben ettem, nem cigizek, és nem szeretem a bárokat. Fáradt voltam, és
mindenem fájt, mert egy héten keresztül a kamionom vezetőfülkéjében alud-
tam. Csak egy zuhanyra és a saját ágyamra vágytam. Egyenesen hazajöttem.
– Egyedül?
Bólintottam.
– Egyedül.
– Tudja ezt igazolni valaki? Találkozott esetleg valakivel?
– A Nadler Distributionnál feljegyzik az érkezés és a kirakodás idő-
pontját. Kamerák is vannak.
– Természetesen ezt is ellenőrizni fogjuk, de nem erre gondoltam –
felelte Dobbs. – Tudja igazolni valaki, hogy egyedül jött haza?
– Hajnali fél négykor?
A nyomozó bólintott.
Lepillantottam a kezemre.

17
 – Nem. Éjszaka nincs mozgás a házban.
Dobbs beírt valamit a telefonjába.
– Menjünk vissza egy kicsit az időben! Hogy ért haza? Hol parkolt le?
– Közel van a központ, úgyhogy gyalog jöttem. Egy hosszú út után
jólesik megmozgatni egy kicsit a lábam.
– Gyalog jött – ismételte meg Dobbs.
– Igen.
– Pontosan merre?
Elmondtam neki. Valószínűnek tartottam, hogy ellenőrizni fogja a térfi-
gyelő kamerákat.
A nyomozó a bejárati ajtó felé biccentett.
– Miért nem szerelte fel riasztóval a lakást, ha ilyen sokat van távol?
Nem fél attól, hogy esetleg kirabolják?
Vállat vontam.
– Nincsenek értékes és pótolhatatlan dolgaim.
– Mióta lakik itt?
– Körülbelül két éve.
– Nem rakott fel képeket a falra, és látszólag az összes holmija dobo-
zokban hever – jegyezte meg Dobbs. – Alig van bútora, és a konyhája és
a  fürdőszobája jóformán üres egy fogkefét és egy borotvát leszámítva.
Alig van személyes holmija…
– Éppen maga mondta az előbb, hogy sokat vagyok távol.
– Az épület sincs riasztóval felszerelve. Kamerák sincsenek. A bejárati
ajtó kulcsa a kaput is nyitja. Nincsenek felvételek, se időbélyegek.
– Én kifejezetten örülök ennek – feleltem. – Legalább van magánéletem.
Néha olyan érzésem van, mintha az emberek manapság egy mikroszkóp
alatt élnének. Többtucatnyi helyen rögzítik és katalogizálják minden egyes
mozdulatukat.
Dobbs megint ránézett a telefonjára.
– Ha majd ellenőrizzük a fiókjait a közösségi oldalakon, megtaláljuk
Alyssa Teppert?
– Nem használom a közösségi oldalakat, úgyhogy nincsenek fiókjaim
– feleltem. – Már mondtam, hogy nem ismerem ezt a lányt. Maguknál
van a telefonom. Felőlem nyugodtan ellenőrizhetik.

18
 A nyomozó felpillantott rám.
– Igen, nálunk van a telefonja. – Ismét belenézett a jegyzeteibe. – Tehát
fél négy körül hazaért, lezuhanyozott, és lefeküdt aludni. Nem csinált
semmi mást? Nem beszélt senkivel?
– Fáradt voltam.
– Igen, ezt már mondta. Utána mi történt?
– Délután kettőig aludtam, felkeltem, és megint lezuhanyoztam, hogy
felébredjek. Ettem pár falatot, utána elmentem moziba.
– Melyik filmre ült be?
– A legújabb Marvel-filmre.
– Szükségem lesz a jegyére.
– A jegyemre?
– Igen, a mozijegyre.
– Kidobtam.
Dobbs megkocogtatta a telefonját.
– Van internetbankja? Meg tudja mutatni a kártyatörténetben a vá-
sárlást?
– Készpénzzel fizettem.
– Készpénzzel fizetett – ismételte meg halkan Dobbs. – Meséljen
a filmről!
Összeráncoltam a szemöldököm.
– Találtam egy halott lányt a kádamban, és maga arra kér, hogy egy
filmről meséljek?
A nyomozó elmosolyodott.
– A részletek nem érdekelnek, csak mondja el nagy vonalakban, hogy
miről szólt! Szeretem a Marvel-filmeket.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, és megdörzsöltem a halántékomat.
Csak a munkáját végzi. Csak a munkáját végzi.
Alig emlékeztem valamire a cselekményből, de azt elmondtam neki.
– Arra is kíváncsi lennék, ami nem szerepelt az előzetesben – közölte
Dobbs, miután elhallgattam. – Az előzetest mindannyian láttuk.
Igazság szerint szinte azonnal elaludtam, amint a  film elkezdődött,
és gyakorlatilag lemaradtam az egészről. Csak azért mentem el moziba,
hogy ne legyek a négy fal között, és kikapcsolódjak egy kicsit. Egy hetet

19
töltöttem egy kamion vezetőfülkéjébe zárva, teljesen egyedül, ezért jólesett
egy kicsit emberek között lenni. Néha kisétáltam valamelyik parkba, vagy
elmentem a könyvtárba, hogy legyen társaságom. Néha beültem egy filmre.
Elmondtam a nyomozónak az igazat.
Dobbs a jegyzeteit tanulmányozta.
– Tehát annak ellenére, hogy majdnem tíz órát aludt, és a film előtt csak
két órát volt ébren, képtelen volt nyitva tartani a szemét, igaz?
Bólintottam.
– Találkozott esetleg ismerőssel a moziban?
– Nem.
A nyomozó felsóhajtott.
– Mikor lett vége a filmnek?
– Öt óra ötven perckor. Ránéztem az órára, amikor kijöttem.
– És onnan hová ment?
– A Hatodik utca és a Rampart sarkán lévő Big Six Marketbe.
– Gyalog ment? – kérdezte Dobbs.
– Igen.
– És akkor hívta fel a szomszédja?
– Mrs. Dowell azt mondta, hogy folyik lefelé a lakásomból a víz, ezért
eldobtam mindent, és azonnal hazajöttem. És akkor találtam meg a lányt.
– És felhívta a 911-et.
– Pontosan.
– Miután beszélt a húgával.
– Igen, őt hívtam fel először.
A nyomozó korábban alaposan kifaggatott erről, mert nem értette,
hogy miért a húgomat hívtam először a rendőrség helyett, de most nem
feszegette ezt a témát.
– Azt szeretném, ha alaposan elgondolkodna, mielőtt válaszol a követ-
kező kérdésemre, mert utoljára fogom feltenni – mondta. – Megértette?
Bólintottam.
Dobbs egyenesen a szemembe nézett.
– Biztos benne, hogy nem ismeri Ms. Teppert?
Álltam a pillantását, és habozás nélkül válaszoltam:

20
 – Biztos vagyok benne.
Dobbs megcsóválta a fejét, ismét a telefonjára nézett, és átfutotta a jegy-
zeteit. Majdnem egy perc hallgatás után felállt.
– Álljon fel! Kocsikázunk egyet.

21
5.

MICHAEL

Garrett Dobbs nyomozó beültetett egy fehér Ford hátsó ülésére, ami két
Los Angeles-i Rendőrség feliratú kisbusz között parkolt a ház előtt,
a sárga zónában.
Annak ellenére, hogy már majdnem hajnali egy óra volt, meglepően
sok lakás ajtaja nyitva állt, amikor elhaladtunk előttük. Harvey Wilfong,
aki két ajtóval lejjebb lakott, kirakott a folyosóra egy kempingszéket, és
odakint üldögélt egy hatos csomag sör társaságában. Zavartan rámoso-
lyogtam a szomszédaimra, és a többségük elfordította a fejét. Mrs. Dowell
belenézett a szemembe, de olyan csalódott volt az arckifejezése, hogy én
kaptam el róla a pillantásomat.
A Fordon nem volt felirat, de a vezetőülés felőli oldalon lévő villogóból
kiderült, hogy rendőrautó. Az első és a hátsó ülés között nem volt rács,
a műszerfalra egy régi Panasonic laptop volt felcsavarozva, és a padlón
gyorséttermes zacskók hevertek. A hátsó ülést fekete PVC borította, és
a párnák közül két fémkampó állt ki, bizonyára a bilincsek számára. Dobbs
nyomozó nem bilincselt meg, és nem olvasta fel a jogaimat, pedig amikor
kiléptünk a lakásomból, pontosan erre számítottam.
– Ki az a Megan? – kérdezte Wilkins, miután beült az anyósülésre, és
felemelte a bezacskózott telefonomat.
– A húgom.
– Legalább egytucatnyiszor hívta.
– Visszahívhatom? Elmondhatom neki, mi történt?

22
 Wilkins eltette a telefont, és becsatolta a biztonsági övet.
– Nem.
– Le vagyok tartóztatva?
Mielőtt Wilkins válaszolhatott volna, Dobbs is beült, és beindította
a motort. Kikanyarodott a két kisbusz közül a Rampartra, azután ráka-
nyarodott a Hatodik utcára, és elhaladtunk a park mellett.
– Hová megyünk?
Dobbs rám nézett a visszapillantóból.
– Mondja meg maga! Nem ismeri ezt az útvonalat?
Vállat vontam.
– A MacArthur Parkot ismerem.
Húsz percen keresztül a 110-es úton haladtunk. A kései óra ellenére
meglepően nagy volt a forgalom. A 101-es felüljáró után lehajtottunk az
egyik kijáraton.
– A Chinatownba megyünk?
– Nicsak, kezdenek visszatérni az emlékei! – jegyezte meg Wilkins.
– Mi van a Chinatownban?
Egyik nyomozó sem válaszolt.
Dobbs többször is lekanyarodott jobbra és balra. Nyilvánvalóan tudta,
hová megy, mert nem használt térképet, sem GPS-t. A Cleveland Streeten
megpillantottam két járőrautót és egy kisbuszt, ami ugyanúgy nézett ki,
mint azok, amelyek az én házam előtt parkoltak.
Dobbs leparkolt a rendőrségi járművek mögött, üresbe tette a Fordot,
és megint rám nézett a tükörből.
– Hol vagyunk, Mr. Kepler?
Összeráncoltam a szemöldököm. Fogalmam sem volt. Egy éve jártam
utoljára a Chinatownban.
Egy fehér overallos nyombiztosító kiszállt a kisbuszból, és bement a jobb
oldalon lévő épület nyitott ajtaján. Az ajtó mögött egy keskeny lépcsőt
láttam. A  bejárattól jobbra egy mosoda működött, balra egy pizzéria.
A nyitott ajtón lévő táblán az a szöveg állt, hogy Stúdió- és garzonla-
kások kiadók!, valamint egy telefonszám.
– Michael? – kérdezte Dobbs.
– Én… még sohasem jártam itt – feleltem.

23
 Wilkins előhúzta a tárcáját a hátsó zsebéből, kivett belőle egy egydol-
láros bankjegyet, és odaadta Dobbsnak.
– Dupla vagy semmi odabent?
Dobbs zsebre dugta a pénzt.
– Állom.
Előrehajoltam.
– Mi folyik itt?
Mindkét nyomozó kiszállt az autóból.
Dobbs kinyitotta az ajtómat.
– Mutatja nekünk az utat?
Értetlenül meredtem rá, mire vágott egy grimaszt.
– Jézusom! Oké, szálljon ki! Bemegyünk.

24
6.

MICHAEL

Dobbs belépett az épületbe, és elindult felfelé a keskeny lépcsőn.

Én haladtam mögötte, leghátul pedig Wilkins. A falat régi, virágmintás
tapéta borította, ami pár helyen magától levált, pár helyen pedig letépték.
A fából készült lépcsőt és korlátot olyan sok réteg festék takarta, hogy
a korlátoszlopon lévő faragás alig látszott. A lépcsőfokokon a magasfényű,
fehér festéket elcsúfította a  cipőtalpak nyoma és a  kosz. Az áporodott
levegőben sajt- és vegyszerszag terjengett, ami a szomszédos üzletekből
származott.
A lépcső tetején lévő folyosóról hat ajtó nyílt, és a leghátsó nyitva állt. Az
ajtó mellett egy túlsúlyos őrmester ült egy széken, egy félig elfogyasztott
burritóval a  kezében. Odabiccentett Dobbsnak és Wilkinsnek, azután
a nyitott ajtó felé intett.
– Bent vannak – dünnyögte tele szájjal, amelyből kihullott néhány
marhahúsdarab.
– Gusztustalan vagy, Horton – mondta Dobbs, miközben elhaladt az
őrmester előtt, és belépett a lakásba.
Én megtorpantam a folyosón.
Wilkins lökött rajtam egyet, és betessékelt a lakásba.
Dobbst egy ötvenes férfi üdvözölte, aki fehér inget, homokszínű nad-
rágot és egy meglazított, sötétkék nyakkendőt viselt. Ősz haja kétoldalt
rövidre volt vágva, a feje teteje kopaszon csillogott. Egy csíptetős táblát
tartott a kezében, és azzal mutatott be a háta mögött lévő szobába.

25
 – Mindent érintetlenül hagytunk, ahogy kérted – magyarázta. – De az
embereim nem álldogálhatnak sokáig tétlenül, még vár ránk egy másik
helyszín a belvárosban, miután itt végeztünk.
– Gyorsan végzünk – ígérte Dobbs. – Ian, hadd mutassam be Michael
Keplert! Róla beszéltem.
Ösztönösen kezet nyújtottam a férfinak.
– Igazán örvendek.
A férfi mozdulatlanul meredt rám.
Dobbs felém fordult.
– Ez a férfi Ian Dantzler – magyarázta. – Három nyombiztosító csapatot
vezet, és már huszonkét éve dolgozik a rendőrségnél.
– Huszonhárom – helyesbített Dantzler.
Wilkins a vállamra tette a kezét, és ránézett Dantzlerre.
– Mr. Kepler azt állítja, hogy a kádjában talált rá az áldozatra, amikor
hazament a  moziból. Azt állítja, hogy nem ismeri azt a  lányt, és még
sohasem látta. Úgy döntöttünk, hogy elhozzuk ide, és meglátjuk, mi lesz.
Csak a felét hallottam annak, amit mondott.
A tekintetem megakadt egy bekeretezett fényképen, ami az ajtó melletti
asztalkán állt egy tál mellett, amelyben kulcsok és pénzérmék hevertek.
A meggyvörös fakeretben lévő fotón saját magamat láttam viszont a na-
gyon is eleven Alyssa Tepper társaságában a Yankee Stadium 4-es kapuja
előtt, a Bronxban. A hajam valamivel hosszabb volt, régen viseltem így
utoljára. Alyssával egymás kezét fogtuk, és belemosolyogtunk a kamerába.
– Ez Alyssa Tepper lakása – mondtam halkan.
– Várja ki a végét! – mondta Wilkins, és megszorította a vállam.
– Ezt… ezt nem értem. Nem ismerem ezt a lányt.
– Bassza meg!
Wilkins elengedte a vállam, elővette a tárcáját, és odaadott két egy-
dollárost Dobbsnak.
Dobbs eltette a pénzt, de közben engem nézett, és gúnyosan elmosolyodott.
– Valóban le akarja tagadni, hogy maga látszik azon a fényképen?
Éreztem, hogy elvörösödöm, és felhevült az arcom.
– Ez egy hamisítvány… annak kell lennie. Photoshop vagy valami
ilyesmi. Egy trükk vagy egy tréfa.

26
 Az asztal és az ajtó között néhány edzőcipő hevert. Két pár egyértel-
műen női volt, a harmadikat felismertem. Tizenegyes méretű Nike Air
VaporMax LTRs. A jobb oldali orrán egy sötét folt látszott, mert ráöntöt-
tem a kávét, és mire megpróbáltam kisikálni, beleivódott a bőrbe. Régóta
nem láttam ezt a cipőt, azt hittem, a szekrényem aljában hever valahol.
Dobbs észrevette, hogy ránéztem a cipőre, pedig csak egy futó pillantást
vetettem rá.
– A DNS-vizsgálat ki fogja mutatni, hogy a magáé, igaz?
Hallgattam.
– Most biztosan számtalan gondolat kavarog a  fejében – folytatta
Dobbs. – Miközben hallgat, és valószínűleg jól teszi, hogy hallgat, arra
kérem, hogy vegyen fontolóra valamit, valami rendkívül fontosat. Ha most
elmondja nekünk az igazat, ha együttműködik, sokkal könnyebb dolga
lesz. Ha vádat emelünk maga ellen, márpedig vádat fogunk emelni maga
ellen, ezek a vádak kevésbé lesznek súlyosak, ha beismeri, hogy köze volt
Alyssa Tepper halálához. Los Angeles megyében dolgoznak az ország
legkeményebb ügyészei. Mogorvák és dühösek, és tele van a hócipőjük
a sajtóval, ami állandóan rossz színben tünteti fel őket, ezért ha kapnak
egy ilyen magas labdát, gondolkodás nélkül lecsapják majd. Kihasználják,
amennyire csak tudják. Példát fognak statuálni magával, ráadásul nyilváno-
san. Kalifornia államban érvényben van a halálbüntetés, ezért elképzelhető,
hogy a gázkamrában fogja találni magát, amikor a vihar elcsitul. Lehet,
hogy végül nem fogják megölni, mert az utolsó kivégzésre több mint
tíz éve került sor, de a halálsoron fogja tölteni az élete hátralévő részét.
Mivel most huszonhat éves, elég sok időről van szó. Ha vallomást tesz, ha
elmondja az igazat, akkor valószínűleg húsz vagy harminc évet kap, vagy
talán kevesebbet, ha behúzza a nyakát, és nem keveredik bajba, ami nem
is olyan rossz. Legkésőbb ötvenévesen kiszabadul, és rengeteg ideje lesz
arra, hogy új életet kezdjen. Lehet még jövője, és ez csak magán múlik.
Dobbs ismét Dantzler felé fordult.
– Körbevezetnél bennünket Ms. Tepper lakásában? Azt hiszem, Mi-
chaelnek joga van megtudni, hogy mit találtunk még.

27